Mire jó a Life Game?

 

 

Janikovszky Éva Már iskolás vagyok című gyönyörűségében a máriskolás Dani és a mégóvodás Pöszke feltalálják a mirejót. A mirejó az egy játék, amivel meg lehet mondani, hogy például mirejó az olvasás, a számolás, vagy akár a tornazsák. Nahát, amivel lehet mirejót játszani, annak benne van a nevében, hogy jó. Valamire.

 

A pszichodráma szó – valljuk be – nem hangzik valami jól. Normál kétlábon járó földi halandónak a pszicho-ról valami lelki nyűg jut eszébe, ami eleve nem jó és amit megkérdőjelezhető módokon és eredetekkel magyaráz mindenféle tudósfejű és furcsa alak. A dráma meg egy rémség. A baj maga, amibe bele lehet pusztulni. Na, kérem, most tessék akkor megindokolni a mirejót. 

 

Magyar Pszichodráma Egyesület:

Olyan csoportpszichoterápiás módszer, mely a belső lelki tartalmak, élmények, konfliktusok megjelenítésén keresztül hat.

Specifikuma, hogy lejátssza, dramatizálja az élményt, és a cselekvéses megelevenítés révén idéz fel homályba veszett indítékokat. Ezek megélése katartikus lehet.

A dramatikus megjelenítés során más emberekkel, más helyen, más térben, más időben, más szituációban ismétli meg a főszereplő azt a helyzetet, konfliktust, mely benne vagy egy másik személlyel való kapcsolatában kialakult. Ez a megismételt találkozás képes a belső konfliktusokat megváltoztatni. 

 

Pszichiátriai Szakmai Kollégium:

Csoportban zajló terápia, melyben a tagok intrapszichés és interperszonális konfliktusait dráma játékba fordítjuk át. Az akció, az érzelmi átélés és belátás teszi lehetővé a terápiás változást. Oki és tüneti terápiaként alkalmazzuk

 

Füredi Krisztián – pszichodráma vezető

A pszichodráma egy nagyon mély önfeltáró technika. Nehéz röviden megragadni a lényegét. Talán azzal tudnám jellemezni, hogy a pszichodráma egyik lényegi eleme az, hogy nem beszélünk a problémákról, illetve nem csupán csak beszélünk a problémákról, hanem a pszichodráma játék során át is éljük azt. Ráadásul ez az átélés több szempontból is történik, és abból kifolyólag, hogy ezt nem az eredeti szituációban éljük át, így lehetőség nyílik rá, hogy mélyebben megértsük a szituációk mögött rejlő valódi folyamatainkat, észrevegyük a játszmáinkat, változtathassunk hibás működési módjainkon, megértsük, megismerjük önmagunk működését, önmagunk folyamatait, önmagunkat.

Mindez csoportban történik, egy megértő, elfogadó, emberi érzésekkel megnyilvánuló emberi közösségben.

 

Az interneten így indokolják a mirejót a modern kor emberének.

 

Hogy nekem mirejó?

 

Nekem látást ad.

Az ember valója a testéből, lelkéből, szelleméből áll össze, itt a Földön. Ennek az összetett valóságnak viszont csak egy-egy részletét látom, érzékelem akkor is, ha magamról, akkor is, ha egy másik emberről beszélek.

A pszichodrámában színpadra lépünk, egyenként és csoportosan. Az a fontos, hogy mit érzek, mit élek meg, mit és hogyan érzékelek, kivel, mivel azonosulok – ellentétben azzal, hogy mit kellene éreznem, gondolnom, megélnem, és ezért hogyan kellene viselkednem. Itt ÉN vagyok a fontos.

 

Tűnhet persze egoisták klubjának is ez alapján egy-egy csoport, de őszintén, mondjál nekem olyan helyet, teret, ahol tényleg, és egyedül ÉN vagyok a fontos? Amikor az a lényeg, hogy ki vagyok ÉN, ki vagy TE? Nem általában, hanem éppen most, hogyan áll össze az én/te emberi valóm/d?

 

Belemehetek szerepekbe: az enyémbe, az anyáméba, a szerelmemébe, a szomszéd néniébe, az x-lábú székébe, a papa kalapjáéba. Megmutatom, megrendezem, megteremtem a valóságot, úgy, ahogy én látom-láttam, ahogy én éltem meg, ahogy nekem gondot, bajt, problémát okoz-okozott, ahogyan én akarok vele dolgozni.

Meg lehet szólítani a kezemet, a gyomorgörcsömet, a fotelt, a szoba sarkát, a kurva anyádat,  a hányingerkeltő szorongást, a koszos zoknit, a hátfájást, a hátráltató segítséget, a ragaszkodó lélekkoloncokat.

Azáltal, hogy a szerepeket folyamatosan cserélem egy játékon belül, olyan dolog történik, ami nagyon ritka: a személyes életemnél sokkal tágabb dimenzióban élhetem meg a helyzetet. És itt jön a látás:

 

• olyan kapcsolódásokra derül fény, ami az én 164 cm-es magasságomból nem látszik;

 

• rájövök, hogy például egy befordított lábfejnek mennyi jelentősége van, hogy egyetlen mozdulat energiaáramlások sorát és érzelmek tengerét indítja, befolyásolja;

 

• tudatosítja bennem a testi-lelki-szellemi szintjeimet, hiszen a mozgáson keresztül fizikailag, az érzelmeimen keresztül lelkileg és a gondolataimon keresztül szellemileg kapcsolódok, fonódok össze a képemmel;

 

• globalitásként észlelek, nem egy emberként, hanem egészként, kapcsolódva egy másik egészhez: a világhoz.

 

A színpadra vitt helyzetek valóban lehetnek nehezek, fájóak, de ugyanígy jövőt építőek, lelkesítők. Sokszor megtörténhet, hogy egy helyzet, ami addig gomolygott, alakult, belassul, beáll az életben. Egy kapcsolatomat feldolgozhatok, alakulását elfogadhatom, de ezen belül még lehet számomra problémás. Amikor ezt színpadra viszem, ott is beáll a statikus helyzet, a patt, a most hogyan tovább. És akkor mindig csinálni kell valamit.

 

Ma mindig mindenről beszélni akarunk, vagy nem-beszélni akarunk. Ha probléma van, sokszor mondom, hallom, hogy beszéljük meg. Azt nagyon ritkán, hogy csináljuk meg. Csináljuk meg a megoldást, a jót, a továbbvivőt. Ha a probléma a régmúltban van, akkor ez még nehezebbnek tűnik.

A pszichodrámában a „csinálj valamit” utasítás kimozdít. Beindulnak a láthatatlan szálak, a dinamika, újra él a helyzet, én is újra élek. Teljesen, egészen. Az „azt csináld, amit szeretnél” utasítás kisimítja a gubancokat, a lehetetlen kapcsolatokat, még akkor is, amikor „az égbe kell fellőni” a megoldást, mert nincs már velünk a másik fél.

Az „azt csináld, amit szeretnél” utasítás megmutatja és megmozdítja a jövőt, amit a szívemben-lelkemben viszek, amit aztán kitörölhetetlenül, valami igazán isteni törvény szerint valóvá, életté teszek. Ahogy tettem volna a rossz mintát, amit belém tápláltak, még ha lenyomtam a felmosó vödör fenekére, akkor is.

 

A megértésem egészen más lett, mióta játszom:

 

A belső lelki tartalmaimat egyre tisztábban látom. Néhányszori színre vitel után automatikusan működik bennem, hogy a belső lelki színpadom már nemcsak valami homályos gomolygás, mert a lelki szemeimmel is színpadra tudom vinni a képet, meg tudom nézni, és meg tudom változtatni. Így megváltoznak a konfliktusok, a nehézségek, helyére kerülnek az érzelmeim. Tehát jobban értem magam.

 

Itt van még a megértés másik aspektusa is: attól, hogy értem a bajt, még nem tudok sokat. Nemcsak megértenem kell, hogy ki miért tesz vagy tett úgy, hanem éreznem kell, átélnem kell: ez az igazi megértés. Az azonosulás. Nem belegondolom magam az anyám-apám, a koszos zokni vagy a hátfájás szerepébe, hanem élem a szerepem. Nem beszélek, hanem cselekszem. Most már azt is tudom, hogy a beszéd sokszor abban „bűnös”, hogy nem engedi átélni az érzelmeket.

Gyakran megtörténik, hogy egy időben, egy helyen olyan jelenet bontakozik ki, ami a valóságban nem lehetséges. Mégis hat, hiszen összerendeződnek a folyamatok, összeérnek a szálak, kibontakozik a valódi kép és átrendezhetővé, megmozdíthatóvá válik. A világot változtathatom meg, anélkül, hogy megőrüljek. Ez azért csábító, nem?

 

A megoldást globalitásként élem meg: egy képben sokszor ott van az életem – ezt viszem haza.

 

És nemcsak az jó ám, ha én játszom, hanem az is jó, ha más játszik. Mert bármikor lehetek az ő főnökeként, szerelmeként, virágos vázájaként a saját vagy bennem lévő főnököm, szerelmem, virágos vázám. Elmondhatatlanul izgalmas, amikor a másik játékában felismerem az életem, a saját valóságom. Határtalan hálát érzek, amikor valamelyik csoporttársam „véletlenül” megoldja a „véletlenül” engem is foglalkoztató szituációt. Boldog rádöbbenéssel megyek haza, amikor valaki más játékában megértem, miért volt olyan az apám akkor, amikor…

A pszichodráma nekem látást ad. Annyira nyitja a szemem, mindig annyit enged be-ki a lelkembe, amennyi jó, amire készen vagyok. Sosem vakulok meg a túlságosan felnyitott szememen beáramló fényben.

A pszichodrámában a „miértjeimet” „hogyanokká” alakítottam át. Hiszen a megtörtént dolgok miértjével már nemigen tudok mit kezdeni, de hogy ezeket hogyan hozom be a jelenbe, azon tudok változtatni.

Úgy is lehet játszani, hogy egy témát járunk körül: legyen az a pénz, az anyaság, vagy az előítéletek kérdése. ’Nem kell mindig probléma’ alapon jó játszani egyet „csak úgy”. Ajándékként, bónuszként, nyereményként „csak úgy” mindig kiderül valami fontos magamnak rólam, amivel addig esetleg nem foglalkoztam – lehet, hogy ezután sem kell, nade akkor milyen jó megdicsérni magam, hogy dejó, hogy ilyen vagyok.

 

A pszichodráma nekem ajándék: magamnak tőlem. Rájöttem, megtanultam, hogy ettől nekem szebb, színesebb, értelmesebb, érzelmesebb, ízesebb, dinamikusabb az életem. Rájöttem, hogy ez egy lehetőség, hogy segítsek magamnak valóban ÉN lenni, boldog lenni, teljes lenni, a középpontomban lenni. Látni, hallani, ízlelni, tapintani, szagolni, érezni, tudni, hinni, alkotni, teremteni, benne lenni, tehát létezni, élni: meg, azt, úgy. JNekem erre jó a pszichodráma.